100 év múlt 100 év jövő

Százéves kapu, százéves helyesírás...

Nem költöztem gyakran, csak, ha módom volt rá. Igyekeztem, hogy legyen. Lakásról lakásra, házról házra… az alkotás motivált. Magam is furcsálltam, hogy nem vágyom újat építeni. Hamar tudatára ébredtem, hogy a régi dolgok izgatnak. Perverz módon szépnek látom, ami omlik és dohos, szépnek az elburjánzott kertet is. Csodálattal tölt el, ahogyan a gyomok és cserjék visszaveszik az uralmat, amint a feladat meghaladja a gondos gazda fogyatkozó erejét. Az öreg házakat szeretem, talán  mert történetük, egyéniségük van. Igen, szokásaik, emlékeik és ráncaik is vannak. Megtapasztalták már, hogy milyen az élet, és azt is, hogy felesleges szégyenkezni. Úgy van, ahogy van, úgy volt, ahogy volt, és úgy lesz, ahogy… vagy sehogy. Nem rajtuk múlik. Azt sem bánják, ha a gazdával halnak, de képesek újraéledni is, akárhányszor.

Azokat az öreg házakat szeretem, akik már majdnem feladták.  Olyanok, mint a csoffadt eb a sintértelepen, aki már nem lelkes, ha új gazdák jönnek, nem hiszi, hogy szerencséje lehet, persze ha egyáltalán van fogalma arról, hogy mi is a szerencse.

Az öreg házak hálásak. Lassú, békés öleléssel fogadnak be, és tűrik, hogy a gazda a maga tehetségével a maga kedvére forgassa az idő kerekét hátra vagy előre.

Ez is öreg ház. Szerelem volt első látásra. Emlékszem, már az első fotók megfogtak, pontosan tudtam, hogy a sorsunk EL VAN DÖNTVE  (amúgy pocsék képek voltak). A szokásos körültekintés puszta formalitás volt, és az se zavart, hogy mások – akiknek a véleménye amúgy érdekelne – csak a tényeket látják és értetlenkednek. Azóta persze szép sorban bevallották, hogy már értik…

Szerencsére nem pont olyan lett, amilyennek elképzeltem, hanem olyan, amilyenné hagyta magát lenni. Most van az - akárhogy is nézem - hogy a vízió és a valóság összeért. Kész az álomotthon, már csak boldogan kell benne élni.

Azt mondják, az idő és a próbatételek morzsoló hatása összecsiszol, a házastársak hasonlítani kezdenek egymásra, legalább annyira, mint a kutyák és a gazdák. Szerintem így van ez a házakkal és az ő gazdáikkal is. Hét év telt el. Mit eltelt, elillant, csak pár pillanat volt… Nagy tervek, nekibuzdulások, sok kis öröm, apró kudarc és bosszúság. Folytonos munkával gyűrődéssel sokat alakultunk (nem csak a ház, én is!) mígnem egészen hasonlatossá váltunk.

De miért is menne bármi simán, a fentebb avagy a lentebb való erők mindig produkálnak valami meglepőt. A jószerencse!? most éppen egy másik életet kínál. Újat és felettébb csábítót…

A NAGY lehetőséget, egy másik országban. 

Bizony, a hetedik év kritikus. Mérföldkő, amikor eldöntetik, hogy kezdődik-e a mese, vagy véget ér… „és éltek boldogan, amig meg nem haltak”…

Vajon mi a fontosabb, az út, a kaland, ami által elnyerjük méltó jutalmunkat, vagy a boldogan élés, ami csak a célnál kezdődik, és ki tudja meddig tart.

Tényleg olyan ez a ház, mintha  a részem volna, mintha egyek lennénk. Nem gondoltam, hogy eljön a nap, amikor  én, az álmodója keresek új gazdát  neki… Elsőre olyan, mintha mondjuk a bal lábamat akarnám eladni.

És másodikra is. Abszurd. Ugyan kinek kellene más lába?  És mit lehet ilyenkor mondani… hogy jól fog állni??